Miért állt meg a magyar gazdaság?

Mert sajnos megállt. A megállás ebben az esetben azt jelenti, hogy kezdi elveszíteni, sajnos gyorsan és látványosan, azt a képességét, hogy fenntartsa a teljes foglalkoztatottságot. A Fidesz olyan kormányzati gazdaságirányítási modellt hozott létre, amelyben a napi kormányzás általános célja a munkahelyek fenntartása és újak létrehozása volt. 

A Fidesz úgy ítélte meg, hogy egy kormányzati támogatással létrejött tartósan megmaradó középkategóriás munkahely társadalmi költsége kisebb, mintha a strukturális munkanélküliség általános következményeit kellene a szociálpolitikának és a társadalompolitikának menedzselnie rendszerszinten. Ez volt a nagy változás 2010 után, ezt az elképzelést alapozta meg a közmunkaprogram és az a reális esély, szinte minden dolgozni hajlandó ember számára, hogy állást találjon olyan fizetésért, amely az ő szintjén megéri. Ez olyan kormányzati filozófiát igényelt, amely napi szinten kezeli a kormányzati ösztönzőket, nagy részben kistérségi, járási méretekben gondolkozva. A gazdasági támogatások rendszere önmagában tehát nem vizsgálható, hiszen olyan társadalmi feladatok költségeit tette feleslegessé, amelyek így nem is jelentkeztek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar gazdaság ezt a képességét a Fidesz utolsó ciklusában is megőrizte. Ahogy az is egy figyelmen kívül hagyhatatlan tény, hogy ez egy olyan biztonságot adott a gazdaság kis és közepes szereplőinek, amely elkényelmesítette őket, sőt ezt a munkahelyvédelemre koncentráló adó és támogatáspolitikát elkezdték természeti törvénynek is tekinteni. 

A szokásos gazdasági problémák persze ettől még jelen voltak, a nagyhalak eszegették a kishalakat, mindig volt konkurencia, de meg lehetett élni, igaz a növekedés megtorpant 2022 után.  

A politikai rosszhangulat persze elérte a gazdaságot is, eltúlozva a nehézségeket, teljesen érthető, hogy egy ilyen helyzetben a gazdasági szereplők is hajlamosak a “változást” választani. Ezerszer leírtuk már, hogy mit csinált rosszul, mit nézett be a jobboldal, milyen rendszerhibák voltak, vagyis, hogy nem értettük teljes egészében mi is történik itt. De ebből nem következik, hogy a valódi elit nélküli Tisza jelenség arcai, illetve az ismert személyiségű miniszterelnök bármit is értett és ért abból, hogy milyen gazdaságpolitikai helyzetet is vesz át. És ami még kellemetlenebb, a választások előtt a cégvezetők, a tulajdonosok, a vállalkozók sem voltak teljes képben abban, hogy mi is lesz akkor, amikor egy kormányváltás után leállnak az előző rendszernek a mechanizmusai (támogatások, személyi hálózatok), és ha hirtelen elavul a korábbi “kulturális tőkéjük”, illetve megváltozik a teljes adórendszer és teljesen új “fővállalkozók” lesznek. 

Azok a gazdasági szereplők, akik “változást” szerettek volna, április 13. délutánjára ugyebár  kijózanodtak és hirtelen felrémlett nekik, hogy a kormányváltással, az azt megelőző interregnummal hirtelen bizonytalan lett a gazdasági környezet, egy csomó minden megáll, és már másvalakit kell felhívni, vagy a régi ember nem mer dönteni. Nem tudom mit gondoltak, megkérdezhettek volna valakit, aki emlékszik a 2002 vagy a 2010 utáni időkre, ha már a saját memóriájuk nem működött. Az április 13. utáni józanodás után a gazdasági aktorok bevettek valami pirulát a fejfájásukra és ugyan még eufóriában, hiszen most ugye minden hirtelen sokkal jobb lesz, elkezdtek a gazdasági racionalitás szerint viselkedni. A gazdasági racionalitás meg ilyenkor azt mondja, hogy várj ki, hiszen még nem tudod, hogyan miként lesz sokkal jobb. Aztán hirtelen érzékelték, hogy a gazdaságpolitika nem úgy prioritás, ahogy az előző kormány idején volt, hónapokat kell várni arra, hogy kiderüljön, mi érvényes Magyar Péter gazdasági ígéreteiből és a Tisza-kormány hogyan fogja napi szinten támogatni a gazdaságot. 

Ezidáig mindenki csak a neki tetszőket szemezte ki Magyarék 1200 ígéretéből és csak az okosabbja gondolta végig, hogy hány olyan ígéret is van, ami másnak jó és nem neki, sőt neki kifejezetten rossz. Ahogy az sem volt magától értetődő gondolat, hogy az adóemelések érintik a gazdaságot is, illetve a pártok azokat az ígéreteiket szokták jellemzően nem betartani, amelyhez pénz kell. Arról a világ viccéről nem is beszélve, hogy hány magát nem fideszesnek tartó helyi vállalkozás döbben rá, hogy őt egyrészt a tiszások fideszesnek tartják, másrészt érdekes módon hirtelen van tiszás vállalkozó a közvetlen konkurensei között, nem egyszer az, akit ő eddig fideszesnek tartott. És ez a jelenség a gazdaság minden szintjén tetten érhető valamennyire. 

A gazdaság autonóm szereplői tehát kivárnak és kisebb és más “megrendelés állományra” számítanak, mint amit eddig megszoktak. A magyar gazdaság tehát már nem csak a szokásos külső körülmények és begyűrűzése, illetve az előző kormány napi szintű reagálásokra épülő gazdaságpolitikájának megszűnése miatt lassul, hanem azért is, mert az egyébként potens cégek vezetői sincsenek emiatt döntési helyzetben. És a támogatási, fejlesztési döntések elhalasztása munkahelyek, vállalkozások megszűnésével jár, beruházások tolódnak, maradnak el, sokszor nem szükségszerűen gazdasági, hanem inkább részben pszichológiai okokból is. Miközben a Tisza az előző 16 év magyar tulajdonú nagyvadjaira utazik, a magyar tulajdonú beszállítók és alvállalkozók (kkv-ék) tömegét hozza bizonytalan helyzetbe. 

És ugye mindig utólag derül ki minden, a “változást” támogató gazdasági szereplők sem a Tisza “programját”, sem az új kormány lehetőségeit, nem az új kormány miniszterelnökének és  minisztereinek képességeit, illetve a multik felettük gyakorolt befolyásának mértékét sem számították bele a remélt “változásba”. Ahogy azt sem, hogy a helyi tiszás országgyűlési képviselőnek is lesznek rokonai, üzletfelei, barátai, akik értelemszerűen nem ők. 

Most teljes joggal várnak ki, de ezt a válságot előre láthatták volna. De ők még mindig többet értenek a gazdasági helyzetből, mint a kormány, meg a miniszterelnök.