Ügynökeinkről

A tegnapi napot elvitte a már nyitott ügynökakták megnyitása. Mindenki neveket keresett, és ilyen-olyan módon mutogatni akart, hogy „no lám! Tudtam, hogy ő is besúgott!”, marad azonban a kérdés, hogy változott valami azzal a bizonyos weboldallal?

A válasz pedig az, hogy nem. És nem pusztán azért, mert az adatbázis eddig is kutatható volt, még ha nem is az interneten áttekinthető, hanem azért, mert még ha nem is ássuk bele magunkat a kutakodásba, nagyjából akkor is tisztában lettünk volna azokkal a nevekkel, amiken tegnap mindenki nagyon meglepődött.

Az adatbázisban ugyanis az a legérdekesebb, amit nem látunk benne. Továbbra sem tudjuk, hogy kik voltak a tartótisztek, továbbra sem tudjuk, hogy ki voltak azok, akik önszántukból szolgálták a rendszert, és akik másokat kényszerrel, fenyegetéssel vettek rá arra, hogy jelentsenek.

Mert hiába van ott az adatok között egy Szikora Róbert, ha nem látjuk, hogy ki szervezte be és milyen módszerrel. Hiába látjuk Kapitány István apját, ha még a komcsik töröltek mindent a neve mellől (lehet, hogy ez a „kapitány” eredetileg rendfokozat volt, nem vezetéknév).

És hogy hol van a tartótisztek listája? Jó volna tudni, mert bár mindenki hallott a Duna-gateről, azt azért kötve hiszem, hogy az elvtársak mindent elégettek volna. Valószínűbb, hogy van valahol egy páncélszekrény, amiben nem 90 milliárdot tartanak tömörítve, hanem azok neveit, akik a besúgó rendszer valós bűnösei voltak.

Én hiszek az isteni örök igazságszolgáltatásban, és tudom, hogy egyszer megtudjuk, hogy ki voltak a valódi felelősök, kik voltak azok, akik igazán kiszolgálták a rendszert. De tudom azt is, hogy a tegnapi szemfényvesztésnek korai még örülni.