A munka nemesít

Őszinte, lassan tíz éve tartó meglepetésemre, különösebben nem hatotta meg a belpesti értelmiséget, meg a hegyvidéki felsőközepet és a választók nagy részét sem sajnos, hogy mennyire sikeres volt a Fidesz foglalkoztatáspolitikája. A választói attitűdök változása úgy is leírható, hogy 2022-ig az emberek örültek a tankönyv szerint is teljes foglalkoztatottságnak, viszont 2026-ra már megszokták a banánt és valami egzotikusabb gyümölcsre vágytak, ami kevesebb munkát tartalmaz.

Ha gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a munka nem mindenkit nemesített meg. Vagy az emberek egyszerűen már nem tartották lehetségesnek egy olyan változást, amely rosszabb helyzetbe hozza őket, mint amilyenben vannak. Magyarok tömegei érezték szegénynek magukat az ország egy olyan másfél évtizedében, amelynek a nagy részében az objektíven a geopolitikai realitásokhoz viszonyítva a legjobban éltek az ország történetében. 

Szociális munkásként a rendszerváltás utáni bő két évtizedben alkalmam volt megfigyelni, hogy mit csinál az emberrel a tartós munkanélküliség. És aztán azt is, hogy a közmunkaprogram miként lehel életet olyan rétegekbe, amelyek már évtizedeket vegetáltak. De ez csak a foglalkoztatáspolitika szociális része és bármennyire rosszul is hangzik, ki kell mondani, hogy nem a társadalompolitikailag legfontosabb része. Akik dolgoznak, azok szeretik azt, hogyha azoknak is muszály dolgozni akik nem akarnak, és ha ezt sikerül elérni, akkor az a közteherviselés egy jól megélhető formája lesz. Mindenkinek az az érdeke, hogy mindenki más (is) dolgozzon. 

A Fidesz gazdaságpolitikája minden problémájával együtt olyan szintre emelte a magyar gazdaság munkahely finanszírozási és megtartási képességét, amelyre kapitalista viszonyok között még nem volt példa. Ezt nem észrevenni olyan fokú vakság és felelőtlenség, amelyet nem lehet elég negatívan minősíteni. A gazdaság van az emberekért, és a gazdaság dolga nem csak fenntartható fejlődés, hanem munka biztosítása mindenkinek, aki tud dolgozni. A munkaalapú társadalom nem politikai szlogen, hanem sokkal inkább logikai evidencia. 

Nézzük meg, hol tart most általános társadalmi állapotát tekintve a profitalapú, a termelést külföldre helyező, elsősorban amerikai kapitalizmus és az európai jóléti állam általában, amely hamar (két jóléti generációnyi idő alatt) eljutott oda, hogy csak annak kell dolgoznia, akinek kedve van hozzá és mellesleg nem tartozik egyetlen áldozati csoportba sem. Nyilván ez árnyalatlan kép, de nézzük meg, hogy Nyugat-Európa társadalmi most és az elmúlt két évtizedben hány olyan embert tartanak el, aki hatékonyan kerüli a munkát. Arról nem is beszélve hogy eközben az általános ideológiai aktivizmus gazdasági ágazattá vált, rengeteg “foglalkoztatottal”. Ma a Nyugat több ideológiai szakembert, aktivistát, civilt, társadalomtudományi területen tevékenykedő egyetemi “oktatót”, “kutatót” foglalkoztat, mint ahány függetlenített pártitkárt és KISZ titkárt, szakszervezeti bizalmit és pártmunkást a szocializmusban valaha is eltartottak. Ezek nem is munkahelyek, hanem létformák, sokszor nem is csak relatíve, hanem abszolút értelemben is jól megfizetve.

Az Orbán-rendszer kapitalista, egyúttal bizonyos szűk mezsgyéken kollektivista jegyeket mutató foglalkoztatási felfogása nyilván nem a tökéletes társadalmat követelő értelmiség ideológiai kívánalmai szerint készült, de legalább működött. Pszichológiailag és gyakorlatilag is legyűrte a segélyezés alapú szociálpolitika démonát, és a Fidesz tudott mellé olyan gazdaságpolitikát tenni, amely a teljes foglalkoztatást megteremtette (tetszenek emlékezni 1 000 000 új munkahely) és fenntartotta. A munkahelyek fenntartás nem olcsó, de ha valahogy az állam ki tudja az adózással és a támogatásokkal valahogy préselni a munkaadókból, hogy megérje nekik a munkahelyeket megtartani és újakat létrehozni, akkor az a gazdaság erejét és alkalmazkodó képességét is megmutatja. A magyar gazdaság ebből a szempontból kibírta a Covidot és a háborút eddigi bő négy és fél évét is. De sajnos úgy látszik, hogy a Tisza kormányzását nem fogja. 

A foglalkoztatáspolitika egyébként a Kátai-Németh Vilmos minisztériumához tartozik, ami már önmagában is az örökölt helyzet teljes félreértése. Eszerint a Tisza nem gazdasági, hanem szociális kérdésként tekint a gazdaság foglalkoztatási képességére, sőt talán még a munkahelyteremtésre is. Ez azt jelenti, hogy a gazdasággal, a pénzügyekkel, a területi különbségek kiegyenlítésével foglalkozó minisztériumok számára nem a munkahelyek megtartása és az újak teremtése lesz a prioritás. Az ilyen kormányzás mindig az adóbevételek beszedésére és pénzügyi egyensúly helyreállítására koncentrál, mindkettőre sikertelenül. Tipikus szocialista kormányzás, amely ellehetetleníti a magyar tulajdonú kkv-kat, szürkíti és feketíti a gazdaságot.

A minisztériumnak ráadásul több mint fél évig nem volt a területért felelős államtitkára sem, ami azt jelenti, hogy fél éve nincsenek reaktív foglalkoztatáspolitikai döntések. Még a végén nem lesz munka, ami nemesíthetne. De az értelmiség majd követelhet magasabb segélyeket. 

De biztos jobb lesz.