Kék hullám a vörös hullán

Donald Trump legalább akkora győzelmet aratott a félidős választásokon, mint Robb Stark a Vörös Nász éjszakáján, Walder Frey várában. A trumpista jelölteket a demokraták konkrétan lemészárolták, olyan helyeken buktak el, mint Kansas, Iowa és Texas. Emellett Észak- és Dél-Karolinában, Ohióban és Maine-ben is republikánus szenátusi helyeket hódítottak el. A demokraták mindkét kongresszusi házban megszerezték a többséget, a republikánusok pedig ott tartanak, hogy már a saját, eddig bevehetetlen fellegváraikban sincsenek biztonságban. Ezt nem lehet kimagyarázni.

Megmagyarázni viszont igen. A régi, első ciklusos Trump megverte az új, második ciklusos Trumpot. Pontosabban a régi Trump ígéretei győzték le az új Trumpot. A régi Trump meggyőzte az amerikaiakat, hogy nem feltétlenül nekik kell jóindulatú hegemónként bombázniuk szerte a világon, érdemesebb volna a saját dolgaikkal foglalkozniuk. Az illegális bevándorlással, a fentaniljárvánnyal, a hagyományos termelőágazatok leépülésével, a különféle ideológiai kísérletek és energiapiaci döntések által megdrágított üzemanyagokkal. Úgy általában azzal, hogy az Amerikai Egyesült Államokat átmentsék a 21. század második felére is, lehetőleg abban a formában, ahogy azt megszokták és közmegelégedésre berendezték maguknak.

A második ciklusos Trump aztán elővette a régi amerikai szokásokat, amelyek ellen korábban oly meggyőzően kampányolt. Az orosz–ukrán háborút nem tudta lezárni, a pénzügyi terheit is csak részben hárította át az európaiakra, közben pedig indított egy újabbat a Közel-Keleten. Az iráni háborút ugyan eredetileg rövidre tervezték, de azóta is tart, a számlát pedig az amerikai autósok egyenlítették ki a benzinkutaknál. Az első ciklusban az volt az ajánlat, hogy Amerika nem lesz többé a világ rendőre. A másodikban megint felvette a jelvényt, ahol meg nem bombáz, ott bombázással fenyeget.

Az ipar újraélesztéséből ugyan lettek beruházások és új munkahelyek, de az ígért gazdasági aranykor valahogy nem érkezett meg az amerikaiak jelentős részéhez. A vámokkal az importtermékek egy részét sikerült megdrágítani, helyettesíteni viszont korántsem olyan gyorsan, mint ahogy a vámrendeleteket aláírta. A tőzsdei grafikonok szépen mutathatnak, de az átlagamerikai nem gazdasági növekedést tankol az autójába.

Közben Trump a nagy ellenfél Kína mellett a legközelebbi szövetségeseivel is összerúgta a port. Kanadát az 51. tagállamként emlegette, Mexikót vámokkal fenyegette, majd csodálkozhatott, hogy mindkét szomszédja úgy kerüli, mint a pestist, és olyan poltikusokra szavaznak, akiknek a legfontosabb programja, hogy kitolnak Trumppal. Kanada lassan Európai Unióhoz csatlakozik, Mexikó pedig idén májusban új kereskedelmi és partnerségi megállapodásokat is aláírt az EU-val. Persze ezek a folyamatok nem csak Trump miatt kezdődtek, de Washington új kereskedelempolitikája kétségtelenül jó reklámot csinált annak, hogy az Egyesült Államokon kívül is van élet.

Trumpot politikailag éppen azok a problémák kezdték felemészteni, amelyektől korábban megmenteni szerette volna Amerikát. Hagyományos és kereskedelmi háborúkba bonyolódott, miközben a választói a békét, a biztonságot és az olcsóbb életet várták tőle. Ráadásul mindezt úgy tette, hogy az amerikaiak egy része már az előző demokrata kormányzatot is pontosan ezekért a problémákért büntette meg 2024-ben. Most pedig a republikánusok kapták ugyanazt.

A demokraták meg köszönték szépen a lehetőséget, és éltek vele. A hagyományosan republikánus államokban sikerült olyan jelölteket csatasorba állítaniuk, akik nem azzal indították a kampányt, hogy a választóknak szégyellniük magukat, amiért megszülettek, illetve felfalják a bolygót, továbbá a rossz hozzáállásuk miattuk képtelenek gyereket csinálni egymásnak a tüsihajú leszbikus nők.

Kansasban Adam Hamilton metodista lelkész verte meg a hivatalban lévő republikánus szenátort. Ebben az államban 1932 óta nem választottak demokrata szenátort. Hamilton se a kulturális forradalom legújabb követeléseivel házalt, hanem arról beszélt, hogy a politikusoknak meg kellene hallgatniuk egymást, és nem ártana néha tisztességesen viselkedniük. Unalmas közhelyek? Persze, de működött. Iowában Josh Turek paralimpikon, Texasban James Talarico, egykori tanár, keresztény hitét hangsúlyozó politikus győzött. Észak-Karolinában Roy Cooper korábbi kormányzó, Dél-Karolinában Annie Andrews gyermekorvos nyert. Ohióban pedig Sherrod Brown, aki a munkásosztályról nem egy egyetemi szemináriumon hallott először.

Persze ettől ezek a figurák messze nem konzervatívok, és a demokraták progresszív szárnya sem tűnt el. Michiganben Abdul El-Sayed, Maine-ben Troy Jackson kifejezetten baloldali programmal tudott győzni. A fontosabb változás inkább az, hogy a demokraták nem mindenhol ugyanazzal az ideológiai érvkészlettel indultak neki a választásnak. A szokásos identitáspolitikai cirkusz helyett az olcsóbb bevásárlásról, olcsóbb orvosról és olcsóbb Washingtonról meséltek szép dolgokat.

A Trump-cégér pedig ezúttal vitt, nem hozott. A Trump iránti feltétlen lojalitás egyszerre vált kampánykövetelménnyé és választási tehertétellé, miközben a demokraták sikere mögött nem volt különösebb lelkesedés. Az Associated Press választás utáni felmérése szerint még a demokraták jelöltjeire szavazók között is jelentős számban akadtak olyanok, akik magát a Demokrata Pártot kedvezőtlenül ítélik meg. A választók egy része nem beleszeretett a demokratákba, hanem kiszeretett Trumpból. A mérsékeltek és a függetlenek közül pedig sokan nem politikai üdvösséget kerestek, hanem valakit, aki végre hajlandó a hétköznapi gondjaikkal foglalkozni a világ megváltása helyett.

A választók izolacionisták és önzők, csak ebből most nem Trump húzott hasznot. A választók nem akarnak világmegváltást, nem akarnak új világrendet, a régit sem akarják megőrizni, mert nem érdekli őket. És nem új meg még újabb aranykorokat szeretnének, hanem simán csak megélni a fizetésükből. Nem történelmet akarnak írni, csak bevásárolni. Trumpot meg a sokat emlegetett történelemírási kényszere odáig vezetette, hogy történelmet írt Texasban és Kansasban.